3. Naplóbejegyzés: Egy nap a plázában

Hosszú autóút után megérkeztünk a plázába (a nevét inkább nem mondom). Sophie keresett parkolóhelyet és végre kiszállhattam a kocsijából. Nagyot nyújtóztam, majd elindultunk befelé. Kapkodtam a lábaimat, hogy utolérjem a dadám. Annak ellenére, hogy tíz centis magas sarkúban van.

- S-sophie! Várj meg! – lihegtem. Hirtelen állt meg és beléütköztem és hátratántorodtam. – Ha megkérhetnélek rá.. Légy szíves szólj, mielőtt megállsz…

- Majd szólok! – megint elindul. Jó, néha picsásan szokott viselkedni, de nem túl gyakran. Csak akkor, ha a barátnőivel van és én is ott vagyok. De az is ritkaságnak számít. Szóval!

Bementünk és boltról boltra jártunk. A végén én cipeltem az összes cuccot, amit vettünk. Lehuppantam egy padra és cipőn keresztül megmasszíroztam a lábam.

- Sophie… - lihegtem. – Könyörgöm, álljunk meg és pihenjünk…

- Jó, de, csak mert te azt mondod, és mert nem szabad ellenkeznem vagy kirúgnak… - felnéztem rá mosolyogva.

- Ha rajtam múlik senki nem fog téged kirúgni – felálltam. – Na, mehetünk venni pár sulis cuccot.

- Rendben! – máris elindul. Egy pillanatra lenéztem a szerencsekarkötőmre. Aranyból készült és a szüleimtől kaptam még kiskoromban. Ismét előre néztem, de ekkor valaki hirtelen nekem ütközött és hátraestem majdnem, ha nem fogta meg volna az a valaki a kezemet villámgyorsan.

„Ez aztán a reflex!” – csak ámultam, amíg visszahúzott és egyensúlyba nem hozott.

- Jól vagy? Bocsánat, az én hibám. Nem figyeltem oda nagyon – ránéztem és rögtön elállt a lélegzetem. Egy körülbelül annyi idős lehetett, mint én, ha nem akkor kicsit több. Fekete haját jórészt a pulcsijának szürke kapucnija takarta. Belenéztem ezüstszínű szemeibe és elakadt a lélegzetem. a fiú rángatott vissza a valóságba. – Hé! Minden oké?

Feleszméltem. – Hm? Ja, igen! Persze, minden rendben!

- Akkor jó… - kiáltást hallottunk mögüle és mindketten odafordultunk. Ő pimaszul elmosolyodott. – Úgy tűnik megtaláltak… - visszanéz rám. – Ha itt élsz, akkor majd a suliban találkozunk! – elmosolyodott, majd elfutott mellettem. Utána néztem, majd jött pár férfi, akik két oldalról kikerültek és a fiú után eredtek. Szitkozódtak és valamiért üldözték is a nevét kiáltozva.

- Caleb Jamison! Ha most azonnal nem jössz vissza… - és itt már nem hallottam semmit, mert Sophie elrángatott.

- Gyere már! Mit bámulsz ennyire? Nincs ott semmi! Már… - elrángatott az egyik bolt irányába.

Körülbelül fél óráig ott ültem, amíg ő cipőket próbált ki és dívásodott, hogy egyik sem jó a lábára. Már kezdett zsibbadni a lábam és unatkoztam is, majd Sophie jött a kezében egy csomó szatyorral.

- Mehetünk! – mosolyog. Felpattantam és gyorsan kisiettem Sophie-val együtt a boltból, miután fizetett. – Most meg mi a…?

- Menjünk már haza! – rinyáltam.

- Á-állj le! Gwen, mi ütött beléd?

- Csak haza akarok menni! Gyere vagy én vezetek haza!
- Megyek! – most ő húzott maga után. Igen, bevallom, béna sofőr vagyok és egyszer már apám Cabrio-ját is összetörtem. És ezt mind levonta a zsebpénzemből. Na, mindegy! Beszálltunk a kocsiba és elhajtottunk.

Végre hazaértünk, én pedig a sok új cuccal együtt felrohantam a szobámba. Ledobtam az ágyra minden dolgot és leültem szokás szerint a laptop-om elé kockulni. A nap további része érdektelenül telt. A suli előtti feszengés viszont továbbra is megmaradt. A gyomrom görcsbe rándult és egész nap nem ettem semmit, Sophie hiába hozott nekem kaját. Mondogatta, hogy anorexiás leszek meg ilyesmik… Csak a kaja mellé felszolgált, nyugtató hatású teákat iszogattam. Este 9 felé meguntam a gépezést, elmentem fürdeni, és lefeküdtem aludni. Holnap nehéz nap várt rám. Körülbelül fél 11-ig csak a magasan lévő plafont bámultam, mire al tudtam aludni.

Sophie

Nos, a holnapi napról is be fogok számolni még, de addig is elégedjetek meg ennyivel! ^^ És szerintem ismét anyám macskája fog ébreszteni, HACSAK Sophie nem lesz gyorsabb.

2. Naplóbejegyzés: Egy nehéz nap és folytatása

Vasárnap reggel volt. Szokásom szerint a nagy, kerek ágyamban lustálkodtam (azaz aludtam és félálomban voltam) fejemre húzva a takarót. Nem akartam felkelni, de valószínűleg nem is tudtam volna most. Hallottam, hogy nyílik az ajtóm aljára szerelt macskaajtó, de nem igazán foglalkoztam vele. Valami felugrott az ágyam szélére és vészesen közeledett a mellkasom felé. Megtelepedett a mellkasomon és farkával megcsapkodta az arcomat. Erre felébredtem és megfogtam azt a valamit. Egy fehér, hatalmas szőrpamacs alfelével néztem farkasszemet. Sikítva lelöktem magamról és felpattantam.

 – Jézusom Kratch! Te rohadt dög! – felhúztam a rózsaszín, nyuszis mamuszomat. – Vigyázz, vagy a végén belőled is ez lesz… - vigyorogtam és a lábbelimre mutattam. Kratch kifutott az ajtón, de előtte párszor beverte a fejét az ajtóba. Nevettem rajta, majd bementem a fürdőbe. Gyorsan elkészültem. Vérvörös, hullámos hajamon párszor végighúztam a fésűt, majd belenéztem a tükörbe. Átható tekintettel néztem a tükörben látható lila szemeimbe – igen, lila. Felöltöztem. Szokásom szerint a rocker cuccaim közül választottam a csontvázas pólót és a hozzátartozó fekete cicanadrágot. Bekopogott valaki az ajtómon.
- Gwen kész vagy? Gyere, megyünk megvásárolni a sulis cuccaidat! – ez volt Sophie, a dadám. – Siess, mindjárt nélküled megyek el!

- Megyek már! – felkaptam a félvállas táskám, felhúztam és bekötöttem a Converse cipőm, majd kisiettem. A szobám ajtaja előtt Sophie várt. – Szia, mehetünk! –mosolyogtam.

- De jó! Már azt hittem soha az életben nem jössz ki és egész hátralevő életed alatt bent kuksolsz majd és mondogatod magadnak: „Nem akarok új suliba menni! Nem akarok új suliba menni!” – játszotta. Igazán tehetséges lenne színésznek. Én csak nevettem rajta.

Tényleg! Még nem is mondtam. Mivel letelepedtünk nyáron itt New York-ban, így új suliba kellett beíratni engem. De most már itt is maradok. És holnap lesz az a nap, amikor megismerem a „kissé” beképzelt osztály és iskolatársaimat. És azaz érzésem támadt, hogy nem igazán fogok ott találni barátokat és életem – vagyis inkább sulis életem – hátralevő részében rajzolgatni fogok egyedül egy sötét sarokban depis zenéket hallgatva. Na, de most vissza a jelenbe. Ma, vasárnap megyünk megvenni a holnapi cuccaimat és még pár ruhát és kiegészítőt.

- Legalább reggelizni elmehetek?

- Azt talán még szabad! De siess!

- Leárazás van a plázában vagy mi?

- Olyasmi. Na, de most siess!

Elkezdtem futni. Lesiettem a széles fehér, márvány lépcsőn és a konyhába spuriztam. Amint beléptem megláttam Agath-ot, a szakácsnőnket. Igazán kedves, idős nő, aki bármikor ad nekem és Sophie-nak éjféli dugi kaját, néhanapján.

- Helló Agath! Hogy vagy ma? – rámosolyogtam.

- Jó reggelt kisasszony! Kratch megint felkeltette, vagy Sophie volt az? – elhúzta a száját.

- Hármat találhatsz Agath!

- Gondolom az a dög volt az… - a családban egyedül apa és anya szeretik. Mindenki legszívesebben vigyorogva vízbe fojtaná. Áh, ilyenkor mondom és kérlelem is szüleimet, hogy legalább szerezzenek be egy kutyát nekem.

Hirtelen Sophie ront be a konyhába. – Gwen, gyere gyorsan! Sietnünk kell! Te is tudod, hogy mindjárt, alig tíz perc múlva kinyit egy bolt! Gyerünk! – megragadja a csuklómat. Egyszer már csak azt vettem észre, hogy Sophie a kocsija felé taszigál. Piros Suzuki Swift-jén megvillant a napfény és azt hittem majdnem ott vakulok meg. Kinyitotta az autó ajtaját és betessékelt. Megszűnt az, hogy kiég a retinám is. Megkerülte a kocsit, majd beült a vezetőülésbe. Elindította a kocsit.

- Akkor irány a pláza! – kiáltja és rátaposott a gázpedálra. Ja, igen. Sophie-nak a pláza a második kedvenc helye a kúriánkon kívül. Odajár, ha van ideje és nem rám vigyáz. Szóval elmentünk, persze nekem ehhez semmi kedvem nem volt. Egész úton le volt engedve az ablak. Meleg volt annak ellenére, hogy holnap vége lesz a nyárnak…

Gwen (alias én)

Nos, mára ennyi lenne. Legközelebb is írok, de mint említettem: Holnap iskola és gondolom széjjel fognak alázni engem. Pá! ^^

1.Naplóbejegyzés: Bemutatkozás. A többi majd később jön! ;)

Sajnálom és bocsánatotokért esedezem! Újra kellett írnom az egészet, mert valaki kitörölte egy részét... És még egyszer gomenasai (bocsánat)! Na, szóval!

Hali! A nevem Gwendolyn Allison, de nektek csak Gwen! Gyerekkoromban és még most is sokszor néztek már hermafroditának (pasinak öltözött csajnak), mert kicsit fiúsan öltözködöm. Na, rögtön a közepébe is vágok! Én egy olyan lány vagyok, aki gazdag családban nőtt fel és mégis normális életre vágyott, ahol nincs semmilyen színpompa meg ilyesmi. A szüleim mindent megadtak nekem, amire csak vágytam mégsem éreztem magam beképzelt, elkényeztetett lánynak. 10 éves...Nem. 9 lehettem, amikor azt kívántam bárcsak normális életem lehetne, mint a legtöbb "ideiglenes" barátaimnak. Nem, rosszra gondoltok. Nem én akartam tőlük megválni. Tudjátok, sokat utaznak a szüleim és magukkal visznek minden városba, ahol éppen dolguk akadt.
Olyan 11 éves lehettem, amikor magán tanárt fogadtak fel a számomra. Mrs. Margaret Morthon-t. Öreg nyanya, aki kegyetlen volt velem. Maga volt az Ördög, Lucifer egy boszi képében, aki a tesi tanáromnál is romlottabb volt kívül-belül. Bezzeg, amikor a drága szüleim hazaértek, akkor szinte ott csillogott a glória a feje felett, de én csak két szarvat, egy ördög farkat és egy háromágú vasvillát láttam. Mindig azon panaszkodott, hogy én milyen rossz voltam meg tiszteletlen. Folyton fel kellett menekülnöm a szobámba az én "kis" világomba. Végül is minden államban volt házunk - ne vegyétek dicsekvésnek. Nem vagyok büszke rá - , amik szakasztott úgy néztek ki és(mint régen Angliában) magunkkal vittük a személyzetet, akikkel nagyon is jóban voltam. Persze nem csili-vili hintókba szálltunk, hogy a mágikus gyorsparipákkal eljussunk minden hova, hanem nagy sajnálatomra két hatalmas limuzinnal állomásoztunk egyik helyről a másikra. Miért nem lehet egyszer az életben normálméretű autóval mennünk?! Plusz egy szállítókocsi, amiben a cuccaink vannak. A két limuzin arra a célra volt, hogy az egyikben én ültem Sophie-val a dadámmal. Ő neki volt akkora türelme, amivel engem el lehetett viselni. A többi 10 kiakadt és kilépett. Sophie fiatal volt, olyan 20-25 éves lehetett ez tény és való, de nagyon értett a gyerekek nyelvén, így lettünk jó és állandó barátnők. A másik limóban anyuék és az ügyfeleik voltak. Minden órában felhívtam őket, hogy-hogy haladnak, de mindig csak azt mondták, hogy: "Majd később Szívem. Még tárgyalunk." Olyankor vagy beraktam valami depis rock zenét - 10 éves koromban kattantam rá - vagy elbeszélgettem Sophie-val...
Mikorra már 12 lettem szülinapomra dobfelszerelést kértem és most már teljesült is. Az előtt soha nem kaptam meg. De, amikor azt mondták, hogy nem játszhatok rajta csalódott lettem és ezt gondoltam: "Akkor meg mi a lósz**t csináljak vele?! He?! Csak üljek és bámuljam a rohadt nagy szobámban, amíg be nem lepi a por?!"
13 évesen is kaptam egy hangszert, de az már egy gitár volt és előre tudtam mi lesz a hozzáfűzni valójuk. Az, hogy nem játszhatok rajta. Aznap megkérdeztem tőlük vacsora közben, hogy mi értelme van egy dolognak, amit az ember nem használhat? Apám ezt a kérdést valamiért nem kedvelte és vacsora után néhány gorilláját (akik meg szokták védeni) felküldte a szobámba, majd az alagsorba vitette a zenekellékeket.
14 lettem és fenekestül felfordult az életem. Hosszas kérlelés után - , hogy maradjunk egy városban nagyon, de nagyon sok időre végre teljesült és - a szüleim beadták a derekukat. Igaz még mindig hatalmas házban laktunk, de legalább az én ízlésemnek megfelelően berendezhettem és kipingálhattam a szobámat.  Egyszer egy nap betévedt hozzánk egy macska és apám engedélyével anyám megtarthatta. Csak rebegtetnie kellett a szempilláját és apám beengedte azt a dögöt. Bezzeg, amikor én kértem valamit tőle és még a szempillámat is megrebegtettem, semmit nem reagált, csak elküldött egy melegebb éghajlatra, a szobámba. Kratch-al, mint láthatjátok nem olyan jó a viszonyom, mint anyámnak és neki. Mondhatni kölcsönös, azaz érzés, hogy még a hátam közepére sem kívánnám…

Kratch

Na, én megyek emberek! Úristen! Kratch bejutott valahogy a szobámba! Figyleme mindenki, csatasorba és készítsük elő a csúzlit! Célozz! Tűz! Ééééés... Kratch elmenekült! Győzelem! Na, de majd máskor folytatom emberek! Bye! ^^