9. Naplóbejegyzés: Hol vagyok?

Az út nem volt túl izgalmas. Buszoztunk – csoda, hogy Coopert felengedték – és megálltunk egy kis séta után egy… képregény bolt előtt. Kicsit fintorogtam.

„Végül is… szeretem a képregényeket…” – megfogta a kezemet és behúzott. Megszeppenten pislogtam és már csak azt vettem észre, hogy Caleb a pultos fiúval beszélget. Barna haj, zöld szem. Jó fejnek tűnik első látásra. Caleb odahúzott.

- Gwen, hadd mutassam be Charlie-t! Charlie, ő itt Gwen! - csak pislogtam a fiúra.

Charlie

- H-helló - kicsit félénken köszöntem neki.

- Szia - nyugodt volt a hangja. - Örvendek a találkozás... - lenéz Cooper-re. - Öhm... kutyáknak tilos bent tartózkodniuk a boltban. Megtennéd, hogy addig kint kikötöd? - bizonytalanul néztem rá. - Ne aggódj, nem lopja el senki - nagyon húztam a számat, de végül kivittem Cooper-t és kikötöttem a biciklitámasztóhoz. Megsimogattam a fejét.
- Nyugi, mindjárt jövök, rendben? Addig is vigyázz magadra... - megöleltem és kicsit megdögönyöztem, majd visszamentem. Megálltam egy pillanatra az ajtóban és elgondolkoztam. Most jöttem rá, hogy találtam valami furcsát Cooper-ben. Újra elindultam kifelé, de Caleb rám szólt, hogy menjek vissza és megragadta a kezem... megint.
- Hova kószálsz el?
- Én csak... Coopert akartam volna megnézni... Bocs - mentegetőztem.
- Rendben van - kicsit sóhajtott.
- Mondták már, hogy nagyon paranoiás vagy?
- Egy páran igen... - hallottam, ahogy valaki bejön az ajtón. Nem néztem oda, de egyszer már csak arra eszméltem fel, hogy valaki felkap a vállára és elfut velem, de nem ám az ajtó irányába. Nem, dehogy. A raktár irányába! Befutott velem. Caleb kiáltott utánunk és rögtön jött is.
- Hé, állj meg te álnok kutya!

„Kutya…?” - hirtelen ez villant át az agyamon. Felnéztem, de többet nem láttam mást, csak sötétséget. Caleb eltűnt és csak a feketeség maradt, majd végül már semmi. Elvesztettem az eszméletemet.

***

Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, mióta elvesztettem az eszméletemet, de kezdtem magamhoz térni. Hangokat kezdtem el hallani. Nem értettem tisztán, hogy kik voltak azok és hogy mit mondtak egymásnak, de ez inkább veszekedésnek hallatszott. Lassan felnyitottam a szemeimet és felültem. Egy sikátor szerűségben voltam, a végében pedig Caleb és egy ismeretlen szőke srác kiáltoztak egymással.

- ...úgyis ide akartad hozni, nem?! - szólalt meg a szőke.

- Igen, de nem úgy, hogy elrabolom, mint ahogy te is! - vágott vissza Caleb. Felálltam és csak néztem rájuk pislogva. Rögtön rám néztek.
- Gwen! - kiáltották egyszerre és odarohantak hozzám. Értetlenül meredtem rájuk.
- V-valami baj van? - kérdeztem.
- Csak aggódtunk érted, mert elájultál.
- Szóval... ezért nem emlékszem rá, hogy hogyan kerültem ide. Egyáltalán hol vagyunk és... - a szőkére néztem. - TE ki vagy?
- Oh... Nem is ismersz fel? - sárga szemeivel mélyen az enyémbe nézett. Sárga? De hisz'... Jó, most már tudom mi volt furcsa Cooper-ben. Sárga volt a szeme, mint ennek a fiúnak és ő pedig...
- Cooper!

Cooper

- Na, végre! - megölelt én pedig elvörösödtem. Elenged és rám vigyorog. - Gweny zavarba jöööött~!
- N-nem is! - elfordultam.
- De de!
- Coop, nyugi. Ne szekáld, inkább menjünk! - pata dobogást hallottunk a hátunk mögül, majd hangokat is hallottunk. Mind a hárman hátranéztünk, majd Cooper megfogta a kezünket és belökött egy kuka mögé. Én csak néztem "WTF?!" fejjel és ránéztem.
- Hé, mi folyik i... - mindketten befogták a számat. Inkább kussban maradtam és hallgattam. Most cipő kopogást hallottam, majd egy kiáltást.
- Ott van, elkapni! Jackie Smith! A király nevében letartóztatjuk gyilkosság és a király ellen szervezett tábor vezetésének vádjával letartóztatjuk magát! - erre felé fut az illető, majd látom, hogy egy ismeretlen alak felugrik a tetőre. Csak annyit láttam, hogy hosszú, fehér haja van. Magam sem tudtam miért, de felkeltem és futásnak eredtem arra, amerre a lányt láttam elmenni.
- Gwen! - szóltak egyszerre utánam a fiúk, de én mintha meg sem hallottam volna, mentem a lány után. Egy pillanatra láttam meg, hogy ő lány. Csizmám sarka kopogott a macskaköveken. Lenéztem egy szempillantásra, majd újra fel és elértem arra a részre, ahol a macskakő végetért és utána már csak füves puszta volt, ami kezdett kiszáradni. Vége volt a városnak. Körbenézegettem.
,,Hova mehetett?" - Caleb és Cooper hangját hallottam magam mögül, ahogy a nevemet kiáltják.
- Gwen! Vigyázz! - sejtettem, hogy a fiúk utánam jöttek. Megfordultam unott arccal és már csak annyit láttam, hogy egy nyílvessző száll felém, de a kezem hirtelen megmozdulva elkapta. Elkerekedtek a szemeim.
,,Uram isten...!" - éreztem, ahogy az arcomból kifut minden szín. Lábaim rogyadozni kezdtek és hirtelen kiszaladt alólam a föld. Cooper kapott el és vett fel a karjaiba.
- Karold át a nyakam! - engedelmeskedtem, de valahogy alig tudtam mit csinálok.
- Gyerünk! - szólalt meg Caleb és futásnak eredt. Cooper szintén én pedig csak néztem ki a fejemből. A nyílvessző még ott volt a kezemben.
- Gwen, maradj ébren! - mondta Cooper és rögtön feleszméltem. Abban a pillanatban egy erdőbe futottunk be. Magunk mögé néztem és láttam, hogy egy csomó katona követett minket az erdő széléig, de ott megtorpantak.
- Úgyis meghalnak a Gyilkos erdőben, tűnjünk innen! - mondta az egyik katona, majd elinalt a lovasság. Most ezer kérdés cikázott a fejemben.
,,Hol vagyok? Miért vagyok itt? Kik voltak ezek és mit akartak? Ki volt az a lány?" - az ezer közül most csak ez a négy volt fontos.
- Caleb vigyázz! - kiáltotta Cooper és odakaptam a fejem. Egy verembe esett pont akkor, amikor odanéztem.
,,Csapdák?!" - végszóra egy másik csapdába meg pont mi kerültünk. Egy hálóba kerültünk és fel lettünk lógatva. Egy vörös hajú, maszkos fiú lépett ki a bokrok közül.
- Újabb zsákmány a csapdában... Boomer, hogy te milyen okos vagy... - odajött és megvizsgált engem. Szemeit nem láttam a félhomály miatt. - Hmmm... Az egyik igen csinos...
- MI?! - egyszerre szólaltunk meg hárman, majd a fiúk szólaltak meg.
- Takarodj el tőle, te perverz állat!
- Perverz? Ugyan, én nem. Csak szeretem a szépet... - azzal megfordult és egyszerűen csak otthagyott minket.

Megyek, mert szóltak. Majd még folytatom, pápá!

8. Naplóbejegyzés: „Csodás” szülinap

Reggel szerencsére nem az az ördögi dög keltett. A telefonom ébresztett, a Scorpoins-tól a Rock Your Like A Hurricane szólt. Vártam pár másodpercet, majd megnyomtam a szundi gombot, mégis felkeltem az ágyból. A falak rózsaszínre voltak festve, rajta bordó, kacskaringózó, indaszerű festés, amit magam csináltam rá, amikor unatkoztam. Vagy úgy… két hete. Mikor ideköltöztünk véglegesen.

Most odamentem és felnéztem. Rögtön megtámadtak az emlékek és elmosolyodtam. Visszaemlékeztem, ahogy a létrán állok és felül festek, Sophie alul és beszélgettünk, nevettünk és elvoltunk. Amint véget ért az emlékroham, elléptem a faltól és besiettem a fürdőbe felöltözni, és megzabolázni azt a vörös hajzuhatagot, ami a fejem tetején ”lakik”. Ruha gyanánt egy fekete, csontvázas pólót (bordááááááák~) és egy – számomra szokatlan ez a ruhadarab – fekete, fodros miniszoknyát.

„Csak, hogy Sophie örüljön…” – a szemeimet forgattam. És, hogy ne érezzem a huzatot a lábaim között, egy fekete, szintén csontis cicanadrágot is felvettem. A Converse tornacsukám pont jó volt mellé. Összecsomagoltam és kiléptem a szobámból.

A szokásos látvány várt. Fehér márványoszlopok sora tart mindent. A korlát és a lépcső, ami a bal oldalamon van, ismét csak fehér márványból volt (fényűző, de nekem nem tetszik). Végigsimítottam rajta.

- Gwen, ideje indulnunk!
- Megyek már Sophie! – lemegyek a földszintre. Sophie pont akkor lépett ki a konyhából és gyorsan becsukta az ajtót. Nekivetette a hátát és vigyorogva felém nézett.

- Sz-szia Gwen! Gyere, siessünk a suliba! – megfogja a kezem és kihúz a házból, majd a kocsija felé húz el. Nagy szemekkel néztem, ahogy húzogat engem. Beültünk és rögtön elhajtott.

- Mi ütött beléd Sophie?!

- Elkésel! – mondja mosolyogva, majd odaadja a táskáját. – Van neked benne valami. Vedd ki és nézd meg, mi van benne.

- Hm? – belenyúltam és kitapintottam egy kis dobozkát. Kivettem, Fekete volt, egy rózsaszín szalaggal átkötve.

- Boldog szülinapot Gwen! – mondja vigyorogva. Kérdőn néztem rá, majd kinyitottam a dobozt és leesett az állam. Egy gitárpengető volt benne. Egy fekete gitárpengető.

- Vedd ki! – kivettem és még jobban meglepődtem. Az egy medál volt. Egy gitárpengető medál.

- Ez… ez... – szóhoz sem jutottam.

- Látom, örülsz neki! – felvettem.

- De jó! – felcsillant a szemem. Amíg én bámultam a medált, addig a sulihoz értünk.

- Na, pattanj ki és tűnés befelé! – kiugrottam, kikaptam a táskámat és besiettem. Caleb a folyosón állt és gondolom engem várt, mert amikor megpillantott, elmosolyodott és odajött hozzám.

- Szia! Szép a nyakláncod! Honnan van?

- Öhm… Szia. A nyakláncot most kaptam Sophie-tól…

- Sophie?

- A dadám… - egy ideig még csak nagy szemekkel néz rám, majd elröhögi magát úgy, hogy majdnem megfullad.

- A… a dadád…? – az az érzésem támadt, hogy újra el fogja röhögni magát. Adtam neki egy csattanós pofont, ő pedig meglepetten pislogott le rám, azzal a bizonyos: „Ezt most mégis mért kaptam? Q^Q ” nézéssel.

- Ne nézzél, tudod miért kaptad – tovább mentem, be a suliba. Követett és besiettünk órákra. Az összes unalmasan telt. A szünetekben megismerkedtem Caleb barátaival. akik mit ne mondjak elég furák voltak. Többen is azzal piszkáltak, hogy én vagyok Caleb barátnője, ami kicsit ciki volt nekem. Bár nem azt mondom, hogy nem szívesen járnék Caleb-el, de azért… Mindegy, hagyjuk is ezt a témát. Suli után én azonnal hazaindultam Sophie-val, de Caleb utánunk jött. Amikor a kocsinál utolért engem, megfordultam és kérdőn néztem rá.
- Elvinnétek engem is? – kicsit kínosan mosolygott. Sophie-ra néztem.
- Hol laksz? – kérdezte Sophie nyugodt hangon.
- Öhm… Közel Gwen-ékhez. Elég, ha ott kiraktok és onnan már hazasétálok.
- Rendben van, pattanj be hátulra! Elviszünk! – mosolyogtam, majd beültem előre és becsuktam az ajtót. Caleb követett.

- Mehetünk! – mosolyogtam Sophie-ra, majd ő elindította a kocsit és elindultunk. Ahogy utaztunk haza, elvoltunk és beszélgettünk. Legtöbbször én csak csendben ültem és hallgattam, ahogy beszélnek, és kicsit megismerik egymást. Birizgáltam a hosszú hajam és mindig, amikor elmozdult a jobb szemem elől, visszasöpörtem. Caleb rám nézett a visszapillantó tükörből.

- Gwen, ne takard már el a szép szemed – előre nyúlt és kicsit ügyeskedve elhúzta a hajamat. Hátranéztem rá kicsit vörösen.

- K-köszi… - rám mosolygott.

- Aranyos vagy, amikor elpirulsz – kicsit kerek szemekkel néztem rá, majd gyorsan előre fordultam. Sophie hirtelen lefékezett és ránéztem idegesen.

- Mi történt?!

- Piros lámpa – felelte nyugodtan. Morogtam valami sértőt az orrom alatt, majd megtöröltem. Elvettem a kezem és vért láttam az ujjaimon.

- Gweny! – sikkantott fel Sophie és gyorsan egy zsebkendőt nyomott a kezembe.

- Hajtsd előre a fejed Gwen! – utasított Caleb és azt csináltam, amit mondott. Láttam, ahogy elővett egy kendőt és egy vizes palackot, majd a kendőre öntött egy kis vizet. Éreztem, ahogy valami kellemes és hűs érinti a nyakamat. Gondolom a kendő volt az. Hát jól gondoltam. Caleb ott tartotta. – Ez maradjon itt, rendben? – aprót bólintottam, de még mindig nem engedte el azt. Mikor eláztattam a zsepit és a vérzés is abbamaradt, elraktam és visszaadtam a kendőt a fiúnak.
- Köszönöm szépen – elveszi.

- Szívesen… Sophie, miért álltunk meg?

- Piros lámpa - mutat előre. – De utálom ezt…

- Hát még én… - szólaltam meg morogva és lehúztam az ablakot. Ősz ellenére fullasztóan meleg volt. Beállt mellénk egy piros sportkocsi. Négy fiú ült benne, sokkal idősebbek, mint én. Leengedték az ablakot és átfütyöltek.

- Mizu cicuskák? – szólalt meg az egyik. Fapofával figyeltem őket, de a cicukára felkaptam a fejem.

- Mi van? – komor és gyilkos pillantásokat lövelltem feléjük.

- Huhú, vigyázz James, az egyik közülük egy vadmacska! – Caleb lentebb húzódott az ülésen. Killer smile-t öltöttem és édes hangon megszólaltam.

- Mondjátok csak… kikaparhatom a szemeteket? – megmutattam a karmaimat.

- Húúú, egy műkörmös p*csa! – betelt nálam a pohár. kihajoltam az ablakon és rájuk ordítottam.

- Kussoljatok be ti kis sz*rháziak! Mit képzeltek, hogy a lányok csak játékok és bármikor lecicusozhatjátok, he?! – láttam, ahogy Caleb összerezzent. Sophie rám mordult.

- Azonnal gyere vissza kisasszony! – megragadta a pólómat és visszarántott a kocsiba.

- Hé! – rögtön elindult, amikor zöldre váltott a lámpa úgy, hogy felcsikorogtak a kerekek. Azt hittem a szemem ott fog kicuppanni a helyéről! – Sophie, lassííííts!

- Dehogy lassítok! – Sophie gyorsaságának köszönhetően hamar hazaértünk. Kiszálltam a kocsiból szédelegve. Azt hittem ott dobom ki a taccsot. Caleb odajött hozzám.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva. Intettem neki, hogy igen, majd besiettem. Éreztem Caleb és Sophie aggódó pillantását.

Bementem a szobámba és ott a fürdőszobámba, letérdeltem a vécéhez és gondolom, innentől tudjátok mi volt. Fél órát töltöttem ott, majd felálltam és oda se nézve lehúztam, végül kisiettem és rögtön nekiütköztem valakinek. Gyorsan elkapott, mielőtt hátraestem volna. Caleb volt az.

- Minden… rendben? – kérdezte aggódva. Kicsit elvörösödtem és hadarni kezdtem.

- P-persze! Minden rendben! – gyorsan elugrok onnan.

- Gwen, eljönnél velem valahova? – megszeppentem és azonnal átvillant az agyamon valami.

„Most komolyan randira akar hívni?! Nem, nem, nem, ez teljes képtelenség!”

- H-hova…?

- Majd megtudod, de most gyere! – megfogta a kezemet és elhúzott, ki a szobámból, de a szüleim, akik éppen itthon voltak, megállítottak.

- Gwendolyn, kérlek gyere az ebédlőbe! – mondta anyám és bement, és én követtem, Azt hiszem bajban vagyok az iskolai verekedés miatt.

- I-igen…? – felém fordult mosolyogva. – Nos, először is boldog születésnapot kincsem! Másodszor. Apáddal van egy ajándékunk neked. Ugye mindig mondtad, hogy szeretnél egy sajt állatot… - nos igen, nem az enyém az összes állat itt, ami van. A lovak, a macska, sőt még a madarak (papagájok) is a szüleim tulajdonai. – Hát, most kaphatsz egyet – felcsillant a szemem.

- Igen? Mit?

- Egy kutyát. Egy angol buldogot kapsz tőlünk!

- Jaj, ez olyan jó! – felsikkantottam és megöleltem anyámat.

- John, kérlek hozd be!

„Tessék?! Máris?” – apa pórázon bevezetett egy nagyon aranyos angol buldogot. Rögtön odaugrottam és megsimogattam. – Jaj, de kis aranyooos! – és ez a gyerekes vinnyogást Caleb is hallja, mivel ott áll az ajtó mögött. A kutya felugrott és megnyalta az arcomat. Fúj!

- Milyen nevet adsz neki? – kérdezte apa. Felnéztem rá.

- Hmm… - elgondolkodtam és a kutyára néztem. – Cooper! Illi hozzá valamiért ez a név.

- Remek!

- Tetszik a neved, Cooper? – ugatott egyet. Tovább mosolyogtam és megint eszembe jutott Caleb. – Jaj, tényleg! Anyu, el kell mennem, majd valamikor jövök! – kikaptam apa kezéből a pórázt és kirohantam a fiúhoz. – Mehetünk – mondtam, majd elindultam kifelé a kutyával együtt. Caleb utánam futott, megragadta a karomat és hárman, együtt futva elhagytuk a mi „kis” birtokunkat. Követtem, mert kíváncsi voltam hova visz engem.

Cooper ^^ Hát nem aranyos? *^*

Nos, ma is csak ennyire futotta tőlem. Legközelebb leírom, hogy hova mentünk, mit csináltunk és… hogy mi történt azon a fura helyen, ahol voltam… *rejtélyes suttogás, majd gonosz kacaj* Jó éjt! ^^