2. Naplóbejegyzés: Egy nehéz nap és folytatása

Vasárnap reggel volt. Szokásom szerint a nagy, kerek ágyamban lustálkodtam (azaz aludtam és félálomban voltam) fejemre húzva a takarót. Nem akartam felkelni, de valószínűleg nem is tudtam volna most. Hallottam, hogy nyílik az ajtóm aljára szerelt macskaajtó, de nem igazán foglalkoztam vele. Valami felugrott az ágyam szélére és vészesen közeledett a mellkasom felé. Megtelepedett a mellkasomon és farkával megcsapkodta az arcomat. Erre felébredtem és megfogtam azt a valamit. Egy fehér, hatalmas szőrpamacs alfelével néztem farkasszemet. Sikítva lelöktem magamról és felpattantam.

 – Jézusom Kratch! Te rohadt dög! – felhúztam a rózsaszín, nyuszis mamuszomat. – Vigyázz, vagy a végén belőled is ez lesz… - vigyorogtam és a lábbelimre mutattam. Kratch kifutott az ajtón, de előtte párszor beverte a fejét az ajtóba. Nevettem rajta, majd bementem a fürdőbe. Gyorsan elkészültem. Vérvörös, hullámos hajamon párszor végighúztam a fésűt, majd belenéztem a tükörbe. Átható tekintettel néztem a tükörben látható lila szemeimbe – igen, lila. Felöltöztem. Szokásom szerint a rocker cuccaim közül választottam a csontvázas pólót és a hozzátartozó fekete cicanadrágot. Bekopogott valaki az ajtómon.
- Gwen kész vagy? Gyere, megyünk megvásárolni a sulis cuccaidat! – ez volt Sophie, a dadám. – Siess, mindjárt nélküled megyek el!

- Megyek már! – felkaptam a félvállas táskám, felhúztam és bekötöttem a Converse cipőm, majd kisiettem. A szobám ajtaja előtt Sophie várt. – Szia, mehetünk! –mosolyogtam.

- De jó! Már azt hittem soha az életben nem jössz ki és egész hátralevő életed alatt bent kuksolsz majd és mondogatod magadnak: „Nem akarok új suliba menni! Nem akarok új suliba menni!” – játszotta. Igazán tehetséges lenne színésznek. Én csak nevettem rajta.

Tényleg! Még nem is mondtam. Mivel letelepedtünk nyáron itt New York-ban, így új suliba kellett beíratni engem. De most már itt is maradok. És holnap lesz az a nap, amikor megismerem a „kissé” beképzelt osztály és iskolatársaimat. És azaz érzésem támadt, hogy nem igazán fogok ott találni barátokat és életem – vagyis inkább sulis életem – hátralevő részében rajzolgatni fogok egyedül egy sötét sarokban depis zenéket hallgatva. Na, de most vissza a jelenbe. Ma, vasárnap megyünk megvenni a holnapi cuccaimat és még pár ruhát és kiegészítőt.

- Legalább reggelizni elmehetek?

- Azt talán még szabad! De siess!

- Leárazás van a plázában vagy mi?

- Olyasmi. Na, de most siess!

Elkezdtem futni. Lesiettem a széles fehér, márvány lépcsőn és a konyhába spuriztam. Amint beléptem megláttam Agath-ot, a szakácsnőnket. Igazán kedves, idős nő, aki bármikor ad nekem és Sophie-nak éjféli dugi kaját, néhanapján.

- Helló Agath! Hogy vagy ma? – rámosolyogtam.

- Jó reggelt kisasszony! Kratch megint felkeltette, vagy Sophie volt az? – elhúzta a száját.

- Hármat találhatsz Agath!

- Gondolom az a dög volt az… - a családban egyedül apa és anya szeretik. Mindenki legszívesebben vigyorogva vízbe fojtaná. Áh, ilyenkor mondom és kérlelem is szüleimet, hogy legalább szerezzenek be egy kutyát nekem.

Hirtelen Sophie ront be a konyhába. – Gwen, gyere gyorsan! Sietnünk kell! Te is tudod, hogy mindjárt, alig tíz perc múlva kinyit egy bolt! Gyerünk! – megragadja a csuklómat. Egyszer már csak azt vettem észre, hogy Sophie a kocsija felé taszigál. Piros Suzuki Swift-jén megvillant a napfény és azt hittem majdnem ott vakulok meg. Kinyitotta az autó ajtaját és betessékelt. Megszűnt az, hogy kiég a retinám is. Megkerülte a kocsit, majd beült a vezetőülésbe. Elindította a kocsit.

- Akkor irány a pláza! – kiáltja és rátaposott a gázpedálra. Ja, igen. Sophie-nak a pláza a második kedvenc helye a kúriánkon kívül. Odajár, ha van ideje és nem rám vigyáz. Szóval elmentünk, persze nekem ehhez semmi kedvem nem volt. Egész úton le volt engedve az ablak. Meleg volt annak ellenére, hogy holnap vége lesz a nyárnak…

Gwen (alias én)

Nos, mára ennyi lenne. Legközelebb is írok, de mint említettem: Holnap iskola és gondolom széjjel fognak alázni engem. Pá! ^^