3. Naplóbejegyzés: Egy nap a plázában

Hosszú autóút után megérkeztünk a plázába (a nevét inkább nem mondom). Sophie keresett parkolóhelyet és végre kiszállhattam a kocsijából. Nagyot nyújtóztam, majd elindultunk befelé. Kapkodtam a lábaimat, hogy utolérjem a dadám. Annak ellenére, hogy tíz centis magas sarkúban van.

- S-sophie! Várj meg! – lihegtem. Hirtelen állt meg és beléütköztem és hátratántorodtam. – Ha megkérhetnélek rá.. Légy szíves szólj, mielőtt megállsz…

- Majd szólok! – megint elindul. Jó, néha picsásan szokott viselkedni, de nem túl gyakran. Csak akkor, ha a barátnőivel van és én is ott vagyok. De az is ritkaságnak számít. Szóval!

Bementünk és boltról boltra jártunk. A végén én cipeltem az összes cuccot, amit vettünk. Lehuppantam egy padra és cipőn keresztül megmasszíroztam a lábam.

- Sophie… - lihegtem. – Könyörgöm, álljunk meg és pihenjünk…

- Jó, de, csak mert te azt mondod, és mert nem szabad ellenkeznem vagy kirúgnak… - felnéztem rá mosolyogva.

- Ha rajtam múlik senki nem fog téged kirúgni – felálltam. – Na, mehetünk venni pár sulis cuccot.

- Rendben! – máris elindul. Egy pillanatra lenéztem a szerencsekarkötőmre. Aranyból készült és a szüleimtől kaptam még kiskoromban. Ismét előre néztem, de ekkor valaki hirtelen nekem ütközött és hátraestem majdnem, ha nem fogta meg volna az a valaki a kezemet villámgyorsan.

„Ez aztán a reflex!” – csak ámultam, amíg visszahúzott és egyensúlyba nem hozott.

- Jól vagy? Bocsánat, az én hibám. Nem figyeltem oda nagyon – ránéztem és rögtön elállt a lélegzetem. Egy körülbelül annyi idős lehetett, mint én, ha nem akkor kicsit több. Fekete haját jórészt a pulcsijának szürke kapucnija takarta. Belenéztem ezüstszínű szemeibe és elakadt a lélegzetem. a fiú rángatott vissza a valóságba. – Hé! Minden oké?

Feleszméltem. – Hm? Ja, igen! Persze, minden rendben!

- Akkor jó… - kiáltást hallottunk mögüle és mindketten odafordultunk. Ő pimaszul elmosolyodott. – Úgy tűnik megtaláltak… - visszanéz rám. – Ha itt élsz, akkor majd a suliban találkozunk! – elmosolyodott, majd elfutott mellettem. Utána néztem, majd jött pár férfi, akik két oldalról kikerültek és a fiú után eredtek. Szitkozódtak és valamiért üldözték is a nevét kiáltozva.

- Caleb Jamison! Ha most azonnal nem jössz vissza… - és itt már nem hallottam semmit, mert Sophie elrángatott.

- Gyere már! Mit bámulsz ennyire? Nincs ott semmi! Már… - elrángatott az egyik bolt irányába.

Körülbelül fél óráig ott ültem, amíg ő cipőket próbált ki és dívásodott, hogy egyik sem jó a lábára. Már kezdett zsibbadni a lábam és unatkoztam is, majd Sophie jött a kezében egy csomó szatyorral.

- Mehetünk! – mosolyog. Felpattantam és gyorsan kisiettem Sophie-val együtt a boltból, miután fizetett. – Most meg mi a…?

- Menjünk már haza! – rinyáltam.

- Á-állj le! Gwen, mi ütött beléd?

- Csak haza akarok menni! Gyere vagy én vezetek haza!
- Megyek! – most ő húzott maga után. Igen, bevallom, béna sofőr vagyok és egyszer már apám Cabrio-ját is összetörtem. És ezt mind levonta a zsebpénzemből. Na, mindegy! Beszálltunk a kocsiba és elhajtottunk.

Végre hazaértünk, én pedig a sok új cuccal együtt felrohantam a szobámba. Ledobtam az ágyra minden dolgot és leültem szokás szerint a laptop-om elé kockulni. A nap további része érdektelenül telt. A suli előtti feszengés viszont továbbra is megmaradt. A gyomrom görcsbe rándult és egész nap nem ettem semmit, Sophie hiába hozott nekem kaját. Mondogatta, hogy anorexiás leszek meg ilyesmik… Csak a kaja mellé felszolgált, nyugtató hatású teákat iszogattam. Este 9 felé meguntam a gépezést, elmentem fürdeni, és lefeküdtem aludni. Holnap nehéz nap várt rám. Körülbelül fél 11-ig csak a magasan lévő plafont bámultam, mire al tudtam aludni.

Sophie

Nos, a holnapi napról is be fogok számolni még, de addig is elégedjetek meg ennyivel! ^^ És szerintem ismét anyám macskája fog ébreszteni, HACSAK Sophie nem lesz gyorsabb.