7. Naplóbejegyzés: Átlagos nap… Vagy mégsem?

Fárasztó egy nap volt. Megismerkedtem Caleb barátaival. Az órákon alig tudtam figyelni, olyan fáradt voltam – lehet egyiken be is aludtam. És még a hazafelé vezető utat is túl kellett élnem valahogy. Inkább kisétáltam Caleb-el az iskolakapun és próbáltam nem figyelni ezekre a dolgokra most. Egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki meglengeti az arcom előtt a kezét.

- Hahó, Föld Gwen-nek! Gwen, jelentkezz!

- Ha-ha… Vicces vagy Caleb…

- Csak gondoltam felébresztelek a 100 éves álmodból Csipkrerózsika…

- De nem is aludtam! – kicsit meglepődtem.

„Csipkerózsikát… nem egy csókkal ébresztették fel?” – elvörösödtem kicsit. Na, igen, én Disney meséken nőttem fel gyerekkoromban. Sophie nem akart mást nézettetni velem egyészen 10 éves koromig. Onnantól már engedte, hogy vele együtt nézzek krimiket.

- Jé, te elvörösödtél! – vigyorgott.

- Nem is igaz! – a fejemre húztam a kapucnit és elrejtettem az arcomat. Végszóra elkezdett cseperegni az eső. Hallottam, ahogy az esőcseppek koppannak az aszfalton, majd a fejemen és a kezemen is éreztem a hűs cseppeket. A kapucni alól láttam, ahogy Caleb felnéz.

- Sietnünk kéne… Mivel vagy?

- Kocsival hoztak, de Sophie most nem jön értem.

- Sophie?

- Majd később elmagyarázom! Most gyere, vagy elázunk! – elindultam valamerre igen sietősen.

- De várj már! Mivel menjünk és hova?! – visszafordultam.

- A város szélén van egy kúria! Odamegyünk busszal! – hirtelen zuhogni kezd az eső és gyorsan átázik a pulcsim. – Gyere már Caleb! – futásnak eredtem.

- De… a buszmegálló arra van… - a másik irányba mutatott. Megálltam, megforgattam a szemeimet, majd arra kezdtem futni és magammal rántottam a fiút is. – Hé, hé, hé!

- Ne hégess, hanem csak gyere és mondd az utat! – erőszakoskodtam. Hirtelen azt láttam, hogy gyorsabban fut, mint én.

- Ennyire lassú vagy Allison? – nagy szemeket meresztettem rá.

- Ne hívj Allison-nak és csak azért vagyok lassú, mert nincs olyan egy kilométer hosszú lábam, mint neked! – nos, igen, Caleb-nek hosszú lábai voltak, így jóval magasabb volt nálam. Fel kellett néznem rá, hogy legalább az álláig érjek. Caleb elkezdett nevetni. – Mi van már?

- Csak vicces, ahogy mondtad, paradicsom vörös fejjel! – fújtattam, majd megpróbáltam tartani vele a lépést.

Nem sokkal később beértünk a buszmegállóba. Teljesen eláztunk mind a ketten és addig panaszkodtam, amíg meg nem érkezett a buszunk. Felszálltunk és leültünk a négyesbe. körbenéztem.

- Rosszul látok… vagy tényleg nincs senki a buszon rajtunk kívül?

- Nem. Jól látod. Tényleg nincs itt senki… - szembe ültem vele és magam mellé raktam a táskámat a másik ülésre. Elindult a busz és én kicsit unatkozva bámultam kifelé. Caleb is ugyanezt csinálta csak rajta látszott, hogy tényleg nagyon unatkozik. Sokáig így mentünk. Néztem ki az ablakon és már nagyjából láttam a következő buszmegállót az esőcseppekkel beterített ablakon keresztül. Senki nem volt ott. Elnéztem másfelé, majd a busz hirtelen nagyot fékezett én meg előre estem és beütöttem a fejem – nyugodtan röhöghetsz – Caleb mellkasába. Egy kicsit ott maradtam és csak egy kis fáziskéséssel jöttem rá, hogy hol is vagyok. Még vörösebb lettem, mint az előbb és elhúzódtam. A vizes kapucnit a fejemre húztam.

- B-bocsi! – nyögtem ki nagy nehezen.

- Semmi baj… - láttam, hogy a mellkasát fogja.

- Tényleg bocsi! – megint vér szökött az arcomba és a fejem lassan átvette a hajam színét.

„A fenébe! Muszáj mindig vörösnek lennie az arcomnak, amikor csak ránézek?!” – gondoltam bosszúsan magamban. Oldalra pillantottam, ki az ablakon. Most már tudom miért állt meg olyan hirtelen a busz. Valaki… illetve két valaki volt a buszmegállóban.

„De hisz… Az előbb még senki… Whááááá! Mi a fene?!” – Caleb felé fordultam, majd vissza és teljesen ledöbbentem. A két férfi eltűnt. Hallottam, ahogy nyílik a busz ajtaja és felszáll valaki. Odakaptam a fejem és közben megpillantottam, hogy Caleb csak nézett engem. Megrúgtam a bokáját, hogy figyeljen oda. Hátranézett az ülése felett, majd ijedten visszahuppant a helyére. Tátogott valami szót: „Démonok.”

„Mi? Démonok? De hiszen azok nem is léteznek. Le-he-tet-len!” – de ő továbbra is csak úgy nézett rám, majd az ismerős alakok megjelentek mellettünk az ülések mellett állva. Megugrottam és rájuk néztem.

- Szabad ez a két hely? – kérdezték ijesztően egyszerre.

- Nem! – vágtuk rá mind a ketten. A két férfi vállat vont, majd leghátulra mentek. Vér és halálszagot árasztottak. Be kellet fognom az orromat, hogy ne érezzem. De állj! Mióta érzem én ilyen jól a szagokat?

Megszólalt egy mobiltelefon hangja. és kicsit hátranéztem. Az egyik felvette és beszélni kezdett bele.

- Nem, még nincs meg. Igen, tudjuk, hogy mi a feladatunk. Pontosan megjegyeztük.

Elkapjuk a lányt, amint alkalmunk nyílik rá. Követjük és majd este. Addig kérem türelmesen várjon mester… - letette.
„Mester…?” – ez az egyetlen kérdés és a beszélgetés visszhangzott a fejemben. Egy kezet éreztem a vállamon és összerezzentem. Azt hittem az egyik pasi volt, de csak Caleb-et láttam magam előtt.

- Minden oké? – kérdezte kicsit aggódva.

- Ezek… Ezek engem… el akarnak…

- Tudom… Hallottam én is… Hmm… - kinéz az ablakon. - Ez a gyár része a városnak. mivel ebédszünet van, a melónak vége és az emberek többsége busszal jár. A következő megállónál le is tudunk szállni… - bólintottam. Végszóra megállt a busz a másik megállónál és az emberek özönlöttek be. Megkönnyebbülten sóhajtottam.

„Már csak egy megálló… És végre… VÉGRE hazamehetek…” – gondoltam magamban biztatásképpen. Caleb visszaült a helyére és meghúzta kicsit magát. Én ugyanezt tettem és amint az összes ember felszállt, mentünk is tovább.

Fél órán át „szenvedtünk”. Én zenét hallgattam, Caleb meg csak nézett ki a fejéből. Látszott, hogy erősen gondolkodik valamin. Megállt a busz és felkaptam a fejem. A vállamra vettem a táskám és felálltam. Beférkőztünk pár ember közé és leosontunk, majd amikor leértünk, futásnak eredtünk. Egy sikátorhoz futottunk, majd elrejtőztünk. Gyorsan vettem a levegőt és próbáltam megnyugodni.

- Gwen… Minden rendben?

- I-igen. Csak az a két fickó, ijesztő volt…

- Hát… Ilyennek születtek – kinéz. – Senki… Még… Milyen messze van a házatok?

- Már nem olyan messze… Azt hiszem… - elmagyaráztam neki, hogy körülbelül hol lakunk.

- Az jó! Gyere! Úgy tűnik, közel fogsz lakni hozzánk! – nagyot néztem ezen a kijelentésen, majd elindult és én követtem.

 ***

Hamarosan a házamhoz értünk gondmentesen. Az úton időnként hátranéztünk és senki nem követett minket. Az eső útközben elállt s csak hatalmas pocsolyák maradtak utána. Megkönnyebbülten sóhajtottam, majd Caleb felé fordultam.

- Köszi, hogy hazakísértél… - rámosolyogtam. Biccentett.

- Szívesen máskor is… Amúgy meg… - elfütyüli magát. – Jó nagy házatok van!

- Na. igen… Én viszont nem szívesen dicsekedek vele. Nekem valamiért túl… csicsás a házunk…

- Nekem tetszik…

- Látnád belülről…

- Pedig én azt terveztem, hogy majd ebben fogok lakni és leélni az életem…

- Nagyon nagy és ha nem ismered, akkor eltévedsz benne…

- Visszaszívva! – elnevettem magam. – Egyébként nem is tudtam, hogy itt szökőkút is van.

- Már pedig van. A macskát abba szoktam beledobni, ha egy kis összetűzésbe kerülünk. Soha nem kap tüdőgyulladást az a dög. Néha azt hiszem, hogy nem is macska, hanem egy csótány, ami mindent túlél.

- Van ez így… Na, de én most megyek, mert még tanulnom is kell! – elindul, majd megtorpan és hátranéz. – Öhm… - kérdőn néztem rá.

- Igen?

- Nem, mindegy! Hagyjuk… Majd akkor holnap! Szia! – int, majd elfut és eltűnik. Bementem a kapun és besiettem. Bent gyorsan megvacsoráztam Sophie-val, majd elmentem aludni. Igaz, délután volt, de így is ki voltam. Hamar elaludtam és azt hiszem, csak holnapra ébredek fel.

Az Allison "kis kúria"

Nos, mára ennyi lenne gyerekek! Megyek aludni, mert most kivételesen ÉN vagyok fáradt és nem kell elküldeni géptől. Na, pá és mindenkinek jó éjt/ jó napot/ jó reggelt előre is! ^^

6. Naplóbejegyzés: Gwen Allison vs. Kevin Regnard

A francia órának vége, én meg Caleb-el az oldalamon kérdeztem még pár dolgot az iskoláról és ő mosolyogva válaszolt. Éppen Kevinről beszélgettünk, amikor elénk lépett.

„Na! Emlegetett szamár…”

- Kezdhetjük? – kérdezte Kevin és felvonta a szemöldökét.

- Mit is? – értetlenül meredtem rá. Fejével az iskolaudvar közepére intett.

- Verekedünk.

- He?! Kevin, te normális vagy?! – Caleb kiakadt. – Hát, te nem vagy normális! Gyere Gwen, menjünk innen! – megragadta a kezem és el próbált húzni, de én nem mozdultam. Kitéptem a karom a keze közül és csípőre tettem.

- Most akarod csinálni?

- MI?! – nem is figyeltem Caleb-re.

- Ha nem túl nagy gond… - vállat vont, Caleb káromkodott, én meg elindultam a helyre. Amint beálltunk, mindenki körénk gyűlt és kíváncsian figyelt. Én csak álltam mozdulatlanul. – Jössz már? – kérdezte Kevin elnyújtott hangon.

- Gyere csak kékség… - látszott, hogy irritálja ez a jelző és rögtön nekem ugrott. Szó szerint. Gyorsan lehajoltam, majd elsurrantam mögüle. Mire nem jó az alacsony termet? Már ha a 167 centi annak számít. Megfordult pár gurulás után és olyan fejet vágott, mint aki totálisan megdöbbent. A körmeimet nézegettem.

- Pff… Hát… ez… semmi volt…! – megfordultam és elindultam a kör széléhez. Még láttam, ahogy elrugaszkodik és nekem ugrik megint. Elhajoltam és arrébb léptem párat. Én is nekilendültem és ráugrottam, de pont akkor tette meg ugyanezt a mozdulatot és elhaladtunk egymás mellett. Mindenki káprázattal nézett minket.

- Vérvörös és kék. Nem semmi… - mondta halkan Caleb, de még így is meghallottam. Egy pillanat alatt megfordultam és hátba rúgtam.

- Ennyi? Hát jó! – a körmeimet nézegettem, majd sarkon fordultam. Éreztem, ahogy a vállamra teszi a kezét.

- Még nem végeztünk vöri… - sziszegte.

- Hozzám értél? – lenéztem a kezére, majd megragadtam - és magam sem tudom, hogy hogyan, de – átfordítottam a levegőben. Mindenki csodálkozva nézett rám, ahogy én is a kezemre.

„Az meg hogy a…? Oké, mi a fene folyik itt? Nem is szoktam edzeni!” – hirtelen Kevin megragadta a lábam én meg felsikítottam és reflexből arcon rúgtam és hallottam, ahogy reccsent valami. Felkiáltott és elengedte.

- Takarodj a lábamtól, te büdös lábfetisiszta! – elléptem onnan és néztem, ahogy szenved. Szó szerint fetrengett a földön a fájdalomtól.

- A rohadt k*rva életbe! Ezért még kapsz, te…! – pont volt nálam egy nyalóka. Megfogtam azt és bedugtam a szájába.

- Hallgass vagy összekötözlek! – meglepődött a nyalóka láttán. Mindenki dőlt a röhögéstől. Caleb is meglepődött és nagy szemeket meresztett rám. Becsöngettek és én meg odamentem hozzá.

- Mehetünk? – bólintott, majd besiettünk. A folyosón minden tekintet rám szegeződött és úgy éreztem, mintha az a pár száz szem átszúrna engem. Görcsbe rándult a gyomrom és gyorsan besiettünk az osztályba. Matek. Ismétlés, amit már vagy százszor végighallgattam régen, a magántanárom óráin. Nyitva volt az ajtó és láttam, ahogy Kevint elkísérik. Gondolom az iskolaorvoshoz. Szörnyű bűntudatom támad az miatt, hogy eltörtem az orrát. És valamiért… még mindig éreztem a sós vér illatát.

Az egész óra azzal telt el, hogy bámultam ki a fejemből, aludtam, vagy éppen próbáltam elfelejtkezni arról a rossz, és borzalmas szagról. Nem értem mi ütött belém. Hirtelen vámpír lettem vagy mi?! Bár nem hiszem. Legalábbis remélem, hogy nem. De mindegy. A lényeg, hogy ezek után végigültem még öt órát. És mára csak ennyi lenne.

Holnap is jelentkezem a folytatással és folytatom, hogy mi történt! De most megyek, mert Sophie elzavart aludni. Mivel a szüleim nincsenek itthon, így ő zavar el aludni. Megfog, felemel és bevisz a fürdőbe. Megfürdet, mint egy gyereket és utána bevág az ágyba. Higgyétek el, nem egyszer volt már rá példa… -.- Na, de most már megyek! Sziasztok! ^^

5. Naplóbejegyzés: Ez a suli megőrült! De mit lehet tenni? Egyszerű. Sodródsz az árral.

Végre véget ért az óra és kiszabadultunk a folyosóra. Az emberek csak úgy nyüzsögtek és majdnem elvesztettem a fonalat, hogy hol is vagyok.

- Caleb! – kiáltotta egy lány mögülünk, amikor kiértünk. Hátrafordultunk.

- Szia Ginny! Többieket hol hagytad? – kérdezte Caleb mosolyogva. A lány alacsony volt. Alacsonyabb, mint én, olyan 153 centi. Aranyló, szőke haja a háta közepéig ért… Befonva. Szürke szeme vidáman csillogott, mint egy kislánynak. Külsőre meg nem mondtam volna, hogy ide jár.

- A többieket még bent tartja a tanár – mondja unottan.

- Mit csináltak már megint? Repülő? Köpő cső? Papírgalacsin ágyú?

- Papírgalacsin ágyú? – kérdőn néztem Caleb-re.

- Majd később elmagyarázom, hogyan készül és működik.

- J-jó… - elnéztem.

- Szia, te ki vagy? – kérdezte mosolyogva Ginny.

- Én? Én… Gwen vagyok. Te pedig?

- Én Ginger vagyok, de mindenki csak Ginny-nek hív. Legalábbis a baráti körömben igen. Én másodikos vagyok itt a középsulin. És te?

- Ugyanabba az osztályba járok, mint Caleb.

- Óóóó! – Caleb felé fordul. – Újabb lány a rajongótáborodban? – megböki Caleb oldalát a könyökével.

- Ő csak egy lány az osztályból. Azaz, Gwen! Érted? Ő csak egy barát. És most… sipirc innen manó!

- Ahj, olyan gonosz vagy! – kinyújtja a nyelvét és elfut.

- Érdekes egy lány…

- Ging már csak ilyen. Először Katie-re is azt hitte, hogy a barátnőm. Aztán így volt a második lánnyal a csapatunkban is, a Kívülállókban.

- Kívülállók?

- A mi csapatunk. Néha elvonulunk az iskola egy szegletébe és beszélgetünk mindenféléről. És én meghallok másokat beszélgetni mindenféléről. A lányok körében a fiúkról, a fiúk köráben a lányokról, fociról, és arról a nyomi csapatról, akik a szünetben mindig a suli egy szegletébe mennek. Sőt! Olyan mondák is terjengnek, hogy belőjük magunkat, vagy füvezünk… - ezt még hallgatni is rossz volt.

- Oké, köszi, ebből elég… - akkor közénk ugrott egy fiú vidámon vigyorogva, mire én összerezzentem és a szívroham kerülgetett.

- Na, haliiiiiiiii!

- Gil, te emeletes barom! – Caleb vágott egy facepalm-ot. – Ne ijesztgess már minket…

- Bocs, de most matekon kaptam egy ötöst!

- Legalább végre van egy jegyed. RÖGTÖN AZ ELSŐ ÓRÁN, AMIKOR CSAK ISMÉTELTEK!

- Jó voltam ma… Egyébként ki ez a csaj? – rám mutatott.

„Kösz, ez kedves…”

- Ja, igen! Ő itt Gwen! Gwen, ő itt Gil! Az egyik legjobb barátom – a fiúnak barna, a rövidnél kicsivel hosszabb, borzas haja volt és élénkzöld, villogó szemei.

- Üdv! – intettem neki.

- Hali! Mizu? Új vagy itt?

- Ha még nem láttál a suliban, akkor igen – felnevetett.

- Hát ez jó! Akkor ezek szerint, ja! – vigyorgott még mindig. – Na, de én mentem órára, mert sietnem kell!

- Pedig még csak most csöngettek ki…

- Tesim lesz, te sügér! – elfutott.

- Érdekes. Pedig általában Gil visszahúzódó típus. Nem értem mi ütött belé.

- Én meg nem tudom! Nem is ismerem!

- Ja, őt úgy hívják, Gilbert Thompson. Érdekes. Soha nem viselkedett még úgy, ahogy most.

Gilbert Thompson

- Miért? Hogy szokott viselkedni?

- Hát általában visszahúzódó és nem igazán szokott beszélni az idegen emberekkel. Nem tudom mi ütött belé…

- Értem… - és a csengő elnyomta a mondandóm másik felét. Be kellett mennünk. Caleb kézen ragadott.

- Gyere,siessünk órára!

- Hm? Jó - siettem utána.

Bementünk a terembe, francia órára. A tanár ránk nézett.

- Üljetek le! – enyhe francia akcentussal beszélt, majd visszafordult a táblához és szavakat kezdett el rá írni. Megfordul és belenéz a naplóba. – Gwen Allison üljön… ide! – az első padra mutatott a táblával szemben. Leültem és Caleb rögtön mögém ugrott be. Azaz ült. – Fiatal úr, magának eggyel hátrébb van a helye!

- De tanárnő! Én világ életemben itt ültem!

- Biztos? – kicsit gyanakodva nézett Caleb-re.

- Biztos, hogy itt ültem! – a tanár felsóhajtott és fentebb tolta a szemüvegét.

- Hát jó… - a diákok beözönlöttek a terembe és elkezdődött az óra. Egész végig unatkoztam.

Az óra közepe felé valaki kopogott az ajtón.

- Gyere! – belépett egy fiú. Kék – biztos, hogy festett – haja volt és ugyanolyan kék szeme. – Áh, Kevin Regnard! Jöjjön csak be! – beljebb lépett. – Üljön le! Mivel ez az első nap, így most elnézem a késését… - rögtön leült mellé és rám nézett.

- Mit bámulsz vöri?

- Hm? – gyorsan kattogni kezdett az agyam. – Én? Kérlek szépen egy kékre festett orángutánt – összehúzta a szemeit.

- Ezért még kapsz.

- Már, ha el tudsz bánni velem – kinyújtottam a nyelvemet rá, majd visszafordultam a rajzomhoz. Az óra további része nyugodtan telt.

Nos, íme Kevin. Menőnek látszik, de egy igazi tahó.

Nos, mára csak ennyi lenne a mondandóm. Majd holnap is elmondom, hogy mi történt aznap az udvaron. De most megyek, mert elzavartak aludni. Viszlát! ^^

4. Naplóbejegyzés: Mindenhol rossz, de a legrosszabb… a padlón…

Hétfő. Reggel szokás szerint Kratch ébresztett, én meg szokásomhoz híven hozzávágtam a darts táblámhoz, amin Justin Bieber képe van kifüggesztve, összefirkálva és szurkálva. Hulla voltam egész reggel. Sophie kopogott az ajtómon.

- Gwen! Hat óra! Csipkedd magadat!

„Hat óra?!” – kiakadtam. A suliig még autóval is 45 perc az út és háromnegyedre kéne beesnem az osztályba, amit még meg is kell találnom.

Elkészültem fél perc alatt, beültünk a kocsiba és Sophie városon belül vagy 120-al hajtott.

Fél óra alatt ott voltunk a sulinál.

Az új sulim

Odaadta a kajám és beszaladtam a suli udvarra. A diákok még ott voltak. Beszélgettek, cigiztek… Némelyik meg maradt Forever Alone.

Leültem a lépcsőre és elővettem a rajzfüzetemet, majd rajzolni kezdtem. Annak ellenére, hogy tűzött a nap, a lépcső hideg volt. Néhány perc után valaki megállt előttem és felnéztem. Azt a fiút láttam magam előtt, akinek tegnap nekiütköztem.

- Szia! – köszönt mosolyogva és leguggolt elém. Lentebb volt, de így egy magasak voltunk.

- Szia! – zavartan mosolyogtam.

- Látom új vagy itt… Hogy hívnak?

- Gwen. Gwen Allison – válaszoltam félénken.

- Én Caleb vagyok. Üdv a sulinkban!

- Köszi! – kicsit furcsállón néztem rá, de nem néztem a szemébe. Végigmért.

- Jobban vagy tegnap óta?

- Hm? Ja, az ütközésre gondolsz? Persze, jól vagyok. Mivel elkaptál, így nem lett semmi bajom.

- Nos, ennek kifejezetten örülök! – még mindig mosolygott, amitől az arcán megjelent pár aprógödröcske.

Egy ideig még fixíroztuk egymást, majd váratlanul megkérdezte:

- Te milyen szakon tanulsz? – kicsit meglepődtem.

- Művészeti. Rajzszak – már meg akartam kérdezni, hogy ő milyen szakra jár, amikor örömében felkiáltott.

- Jaj, de jó! Akkor igen sok közös óráink lesznek, ugyanis én is arra a szakra járok! – azt hittem, hogy csak viccel, de nem. Vigyorgott. Méghozzá boldogan. Aztán felnézett és unottá vált az arckifejezése. Egy éles hang megszólalt a hátam mögött.

- Nocsak, nocsak! Csak nem egy új kis fruska a sulimban?

- Nocsak, nocsak! Csak nem Deborah Morton a suli fő gonosza? – vágott vissza Caleb. Hátrafordultam és egy lányt láttam meg félhosszú, barna hajjal. A szeme szinte izzott olyan kék volt. Mögötte még hat lány állt, mind platinaszőkék. Pff… Nem csodálom…

- Oh, Caleb már megint bókolsz nekem? Milyen kedves, csak kár… hogy nekem már van barátom… - lemondóan sóhajt. Komolyan mondom elmehetne színésznek. Tehetséges lenne, ahhoz képest, hogy egy…

- Kurva… - Caleb még mindig unottan bámult rá. Deborah felnevetett.

- Jaj, hagyj már ezzel!

„Iiigeeen… A végén még elpirul…” – körül-belül úgy érezhettem, mint most Caleb. Csak én nem mertem beledumálni.

- Komolyra fordítva a szót… - ahhoz képest még mindig vigyorgott, igen. – Te ki vagy? – rám nézett és én kihúztam magam.

- Gwen vagyok. Gwen Allison.

- Nos, Gwen… Jobb, ha inkább leszállsz Caleb-ről. Ő már foglalt. Nekem – a fiú felmordult.

- Nem vagyok én senkinek sem a tulajdona! Inkább menj vissza Peter-hez és vele játszadozz el, ne velem! – úgy tűnt Deborah visszavonulót fújt.

- Hát jó! De egyelőre maradj úgy, ahogy vagy. Ja, és Allison…

- Gwen vagyok! – csattantam fel hirtelen felindulásból.

- Tök nyolc! Úgyis csak ezt akarom… - magas sarkújával a hátamra taposott, amitől a tűsarok a bordáim között kötött ki. Egy erős lökést éreztem, amitől előre buktam és, ha Caleb nem kapja el a karom, végigbucskáztam volna a lépcsőn és az alján ki törtem volna a nyakam.

- Milyen aranyos. A herceg –, ami mellesleg hamarosan az enyém – elkapta a toronyból kizuhanó lányt… - Deborah a szemét forgatta.

- Eszednél vagy Debby?! Gwen ez miatt kórházba is kerülhetne!

„És utána remélem, lecsuknák emberölés vagy kísérlet vádjával.”

- Debby? – meglepődött. – Idáig még nem is hívtál így – Caleb visszahúzott nem figyelve a másik lányra.

- Megint elkaptál… - ezen kívül mást nem tudtam mondani. Szerencsémre becsengettek. Debby csettintett és a lányok követték. – Heten vannak…

- …mint a gonoszok… - fejeztük be egyszerre.

- Tudom, és gyakran úgy is viselkednek – tágra nyíltak a szemeim.

- Veszem észre! – ezek után bementünk órára.

Caleb

Nos, most mennem kell, mert informatika órán írtam az egészet... Majd… még holnap is jelentkezem az olvasóknak, de addig is érjétek be ennyivel. ^^ Bye-bye!