„Na! Emlegetett
szamár…”
- Kezdhetjük? –
kérdezte Kevin és felvonta a szemöldökét.
- Mit is? – értetlenül
meredtem rá. Fejével az iskolaudvar közepére intett.
- Verekedünk.
- He?! Kevin, te
normális vagy?! – Caleb kiakadt. – Hát, te nem vagy normális! Gyere Gwen,
menjünk innen! – megragadta a kezem és el próbált húzni, de én nem mozdultam.
Kitéptem a karom a keze közül és csípőre tettem.
- Most akarod csinálni?
- MI?! – nem is
figyeltem Caleb-re.
- Ha nem túl nagy gond…
- vállat vont, Caleb káromkodott, én meg elindultam a helyre. Amint beálltunk,
mindenki körénk gyűlt és kíváncsian figyelt. Én csak álltam mozdulatlanul. –
Jössz már? – kérdezte Kevin elnyújtott hangon.
- Gyere csak kékség… -
látszott, hogy irritálja ez a jelző és rögtön nekem ugrott. Szó szerint.
Gyorsan lehajoltam, majd elsurrantam mögüle. Mire nem jó az alacsony termet?
Már ha a 167 centi annak számít. Megfordult pár gurulás után és olyan fejet
vágott, mint aki totálisan megdöbbent. A körmeimet nézegettem.
- Pff… Hát… ez… semmi
volt…! – megfordultam és elindultam a kör széléhez. Még láttam, ahogy
elrugaszkodik és nekem ugrik megint. Elhajoltam és arrébb léptem párat. Én is
nekilendültem és ráugrottam, de pont akkor tette meg ugyanezt a mozdulatot és
elhaladtunk egymás mellett. Mindenki káprázattal nézett minket.
- Vérvörös és kék. Nem
semmi… - mondta halkan Caleb, de még így is meghallottam. Egy pillanat alatt
megfordultam és hátba rúgtam.
- Ennyi? Hát jó! – a körmeimet
nézegettem, majd sarkon fordultam. Éreztem, ahogy a vállamra teszi a kezét.
- Még nem végeztünk
vöri… - sziszegte.
- Hozzám értél? –
lenéztem a kezére, majd megragadtam - és magam sem tudom, hogy hogyan, de – átfordítottam
a levegőben. Mindenki csodálkozva nézett rám, ahogy én is a kezemre.
„Az meg hogy a…? Oké,
mi a fene folyik itt? Nem is szoktam edzeni!” – hirtelen Kevin megragadta a
lábam én meg felsikítottam és reflexből arcon rúgtam és hallottam, ahogy
reccsent valami. Felkiáltott és elengedte.
- Takarodj a lábamtól,
te büdös lábfetisiszta! – elléptem onnan és néztem, ahogy szenved. Szó szerint
fetrengett a földön a fájdalomtól.
- A rohadt k*rva
életbe! Ezért még kapsz, te…! – pont volt nálam egy nyalóka. Megfogtam azt és
bedugtam a szájába.
- Hallgass vagy
összekötözlek! – meglepődött a nyalóka láttán. Mindenki dőlt a röhögéstől.
Caleb is meglepődött és nagy szemeket meresztett rám.
- Mehetünk? –
bólintott, majd besiettünk. A folyosón minden tekintet rám szegeződött és úgy
éreztem, mintha az a pár száz szem átszúrna engem. Görcsbe rándult a gyomrom és
gyorsan besiettünk az osztályba. Matek. Ismétlés, amit már vagy százszor
végighallgattam régen, a magántanárom óráin. Nyitva volt az ajtó és láttam,
ahogy Kevint elkísérik. Gondolom az iskolaorvoshoz. Szörnyű bűntudatom támad az
miatt, hogy eltörtem az orrát. És valamiért… még mindig éreztem a sós vér
illatát.
Az egész óra azzal telt
el, hogy bámultam ki a fejemből, aludtam, vagy éppen próbáltam elfelejtkezni
arról a rossz, és borzalmas szagról. Nem értem mi ütött belém. Hirtelen vámpír
lettem vagy mi?! Bár nem hiszem. Legalábbis remélem, hogy nem. De mindegy. A
lényeg, hogy ezek után végigültem még öt órát. És mára csak ennyi lenne.
Holnap is jelentkezem a
folytatással és folytatom, hogy mi történt! De most megyek, mert Sophie elzavart
aludni. Mivel a szüleim nincsenek itthon, így ő zavar el aludni. Megfog,
felemel és bevisz a fürdőbe. Megfürdet, mint egy gyereket és utána bevág az
ágyba. Higgyétek el, nem egyszer volt már rá példa… -.- Na, de most már megyek!
Sziasztok! ^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése