7. Naplóbejegyzés: Átlagos nap… Vagy mégsem?

Fárasztó egy nap volt. Megismerkedtem Caleb barátaival. Az órákon alig tudtam figyelni, olyan fáradt voltam – lehet egyiken be is aludtam. És még a hazafelé vezető utat is túl kellett élnem valahogy. Inkább kisétáltam Caleb-el az iskolakapun és próbáltam nem figyelni ezekre a dolgokra most. Egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki meglengeti az arcom előtt a kezét.

- Hahó, Föld Gwen-nek! Gwen, jelentkezz!

- Ha-ha… Vicces vagy Caleb…

- Csak gondoltam felébresztelek a 100 éves álmodból Csipkrerózsika…

- De nem is aludtam! – kicsit meglepődtem.

„Csipkerózsikát… nem egy csókkal ébresztették fel?” – elvörösödtem kicsit. Na, igen, én Disney meséken nőttem fel gyerekkoromban. Sophie nem akart mást nézettetni velem egyészen 10 éves koromig. Onnantól már engedte, hogy vele együtt nézzek krimiket.

- Jé, te elvörösödtél! – vigyorgott.

- Nem is igaz! – a fejemre húztam a kapucnit és elrejtettem az arcomat. Végszóra elkezdett cseperegni az eső. Hallottam, ahogy az esőcseppek koppannak az aszfalton, majd a fejemen és a kezemen is éreztem a hűs cseppeket. A kapucni alól láttam, ahogy Caleb felnéz.

- Sietnünk kéne… Mivel vagy?

- Kocsival hoztak, de Sophie most nem jön értem.

- Sophie?

- Majd később elmagyarázom! Most gyere, vagy elázunk! – elindultam valamerre igen sietősen.

- De várj már! Mivel menjünk és hova?! – visszafordultam.

- A város szélén van egy kúria! Odamegyünk busszal! – hirtelen zuhogni kezd az eső és gyorsan átázik a pulcsim. – Gyere már Caleb! – futásnak eredtem.

- De… a buszmegálló arra van… - a másik irányba mutatott. Megálltam, megforgattam a szemeimet, majd arra kezdtem futni és magammal rántottam a fiút is. – Hé, hé, hé!

- Ne hégess, hanem csak gyere és mondd az utat! – erőszakoskodtam. Hirtelen azt láttam, hogy gyorsabban fut, mint én.

- Ennyire lassú vagy Allison? – nagy szemeket meresztettem rá.

- Ne hívj Allison-nak és csak azért vagyok lassú, mert nincs olyan egy kilométer hosszú lábam, mint neked! – nos, igen, Caleb-nek hosszú lábai voltak, így jóval magasabb volt nálam. Fel kellett néznem rá, hogy legalább az álláig érjek. Caleb elkezdett nevetni. – Mi van már?

- Csak vicces, ahogy mondtad, paradicsom vörös fejjel! – fújtattam, majd megpróbáltam tartani vele a lépést.

Nem sokkal később beértünk a buszmegállóba. Teljesen eláztunk mind a ketten és addig panaszkodtam, amíg meg nem érkezett a buszunk. Felszálltunk és leültünk a négyesbe. körbenéztem.

- Rosszul látok… vagy tényleg nincs senki a buszon rajtunk kívül?

- Nem. Jól látod. Tényleg nincs itt senki… - szembe ültem vele és magam mellé raktam a táskámat a másik ülésre. Elindult a busz és én kicsit unatkozva bámultam kifelé. Caleb is ugyanezt csinálta csak rajta látszott, hogy tényleg nagyon unatkozik. Sokáig így mentünk. Néztem ki az ablakon és már nagyjából láttam a következő buszmegállót az esőcseppekkel beterített ablakon keresztül. Senki nem volt ott. Elnéztem másfelé, majd a busz hirtelen nagyot fékezett én meg előre estem és beütöttem a fejem – nyugodtan röhöghetsz – Caleb mellkasába. Egy kicsit ott maradtam és csak egy kis fáziskéséssel jöttem rá, hogy hol is vagyok. Még vörösebb lettem, mint az előbb és elhúzódtam. A vizes kapucnit a fejemre húztam.

- B-bocsi! – nyögtem ki nagy nehezen.

- Semmi baj… - láttam, hogy a mellkasát fogja.

- Tényleg bocsi! – megint vér szökött az arcomba és a fejem lassan átvette a hajam színét.

„A fenébe! Muszáj mindig vörösnek lennie az arcomnak, amikor csak ránézek?!” – gondoltam bosszúsan magamban. Oldalra pillantottam, ki az ablakon. Most már tudom miért állt meg olyan hirtelen a busz. Valaki… illetve két valaki volt a buszmegállóban.

„De hisz… Az előbb még senki… Whááááá! Mi a fene?!” – Caleb felé fordultam, majd vissza és teljesen ledöbbentem. A két férfi eltűnt. Hallottam, ahogy nyílik a busz ajtaja és felszáll valaki. Odakaptam a fejem és közben megpillantottam, hogy Caleb csak nézett engem. Megrúgtam a bokáját, hogy figyeljen oda. Hátranézett az ülése felett, majd ijedten visszahuppant a helyére. Tátogott valami szót: „Démonok.”

„Mi? Démonok? De hiszen azok nem is léteznek. Le-he-tet-len!” – de ő továbbra is csak úgy nézett rám, majd az ismerős alakok megjelentek mellettünk az ülések mellett állva. Megugrottam és rájuk néztem.

- Szabad ez a két hely? – kérdezték ijesztően egyszerre.

- Nem! – vágtuk rá mind a ketten. A két férfi vállat vont, majd leghátulra mentek. Vér és halálszagot árasztottak. Be kellet fognom az orromat, hogy ne érezzem. De állj! Mióta érzem én ilyen jól a szagokat?

Megszólalt egy mobiltelefon hangja. és kicsit hátranéztem. Az egyik felvette és beszélni kezdett bele.

- Nem, még nincs meg. Igen, tudjuk, hogy mi a feladatunk. Pontosan megjegyeztük.

Elkapjuk a lányt, amint alkalmunk nyílik rá. Követjük és majd este. Addig kérem türelmesen várjon mester… - letette.
„Mester…?” – ez az egyetlen kérdés és a beszélgetés visszhangzott a fejemben. Egy kezet éreztem a vállamon és összerezzentem. Azt hittem az egyik pasi volt, de csak Caleb-et láttam magam előtt.

- Minden oké? – kérdezte kicsit aggódva.

- Ezek… Ezek engem… el akarnak…

- Tudom… Hallottam én is… Hmm… - kinéz az ablakon. - Ez a gyár része a városnak. mivel ebédszünet van, a melónak vége és az emberek többsége busszal jár. A következő megállónál le is tudunk szállni… - bólintottam. Végszóra megállt a busz a másik megállónál és az emberek özönlöttek be. Megkönnyebbülten sóhajtottam.

„Már csak egy megálló… És végre… VÉGRE hazamehetek…” – gondoltam magamban biztatásképpen. Caleb visszaült a helyére és meghúzta kicsit magát. Én ugyanezt tettem és amint az összes ember felszállt, mentünk is tovább.

Fél órán át „szenvedtünk”. Én zenét hallgattam, Caleb meg csak nézett ki a fejéből. Látszott, hogy erősen gondolkodik valamin. Megállt a busz és felkaptam a fejem. A vállamra vettem a táskám és felálltam. Beférkőztünk pár ember közé és leosontunk, majd amikor leértünk, futásnak eredtünk. Egy sikátorhoz futottunk, majd elrejtőztünk. Gyorsan vettem a levegőt és próbáltam megnyugodni.

- Gwen… Minden rendben?

- I-igen. Csak az a két fickó, ijesztő volt…

- Hát… Ilyennek születtek – kinéz. – Senki… Még… Milyen messze van a házatok?

- Már nem olyan messze… Azt hiszem… - elmagyaráztam neki, hogy körülbelül hol lakunk.

- Az jó! Gyere! Úgy tűnik, közel fogsz lakni hozzánk! – nagyot néztem ezen a kijelentésen, majd elindult és én követtem.

 ***

Hamarosan a házamhoz értünk gondmentesen. Az úton időnként hátranéztünk és senki nem követett minket. Az eső útközben elállt s csak hatalmas pocsolyák maradtak utána. Megkönnyebbülten sóhajtottam, majd Caleb felé fordultam.

- Köszi, hogy hazakísértél… - rámosolyogtam. Biccentett.

- Szívesen máskor is… Amúgy meg… - elfütyüli magát. – Jó nagy házatok van!

- Na. igen… Én viszont nem szívesen dicsekedek vele. Nekem valamiért túl… csicsás a házunk…

- Nekem tetszik…

- Látnád belülről…

- Pedig én azt terveztem, hogy majd ebben fogok lakni és leélni az életem…

- Nagyon nagy és ha nem ismered, akkor eltévedsz benne…

- Visszaszívva! – elnevettem magam. – Egyébként nem is tudtam, hogy itt szökőkút is van.

- Már pedig van. A macskát abba szoktam beledobni, ha egy kis összetűzésbe kerülünk. Soha nem kap tüdőgyulladást az a dög. Néha azt hiszem, hogy nem is macska, hanem egy csótány, ami mindent túlél.

- Van ez így… Na, de én most megyek, mert még tanulnom is kell! – elindul, majd megtorpan és hátranéz. – Öhm… - kérdőn néztem rá.

- Igen?

- Nem, mindegy! Hagyjuk… Majd akkor holnap! Szia! – int, majd elfut és eltűnik. Bementem a kapun és besiettem. Bent gyorsan megvacsoráztam Sophie-val, majd elmentem aludni. Igaz, délután volt, de így is ki voltam. Hamar elaludtam és azt hiszem, csak holnapra ébredek fel.

Az Allison "kis kúria"

Nos, mára ennyi lenne gyerekek! Megyek aludni, mert most kivételesen ÉN vagyok fáradt és nem kell elküldeni géptől. Na, pá és mindenkinek jó éjt/ jó napot/ jó reggelt előre is! ^^